HATÁR MENTI NÉPVÁNDORLÁS!

Sopron ma már nem egyszerűen város. Sopron életforma. Egy sajátos határ menti mikroklíma, ahol magyar fizetésből panaszkodnak az osztrák árakra, osztrák fizetésből pedig a soproni parkolásra.

Az elmúlt húsz évben a hűség városa valami egészen különös hellyé alakult. Olyanná, ahol a játszótéren nagyobb az esély egy borsodi tájszólásra, mint arra, hogy a gyerek sérülés nélkül leérjen a csúszdán.

A helyiek persze morgolódnak. Ez itt nem rosszindulat, inkább helyi hagyomány. Sopronban az ember három dologhoz ért biztosan: a kékfrankoshoz, az osztrák bérek elemzéséhez és ahhoz, hogyan kell elmagyarázni, hogy „régen minden jobb volt”. Különösen a közlekedés.

A város lakossága a szabad uniós munkavállalás megnyitása után látványosan megugrott. Hivatalos számot erre évek óta senki nem szeret mondani. A városvezetés ezt a kérdést nagyjából úgy kezelte, mint kamaszgyerek a matematika-házit: remélte, hogy ha nem néz oda, magától elmúlik.

Nem múlt el.

Sopron érezhetően megtelt. Reggelente az ember úgy araszol végig a városon, mintha egy teljes ország próbálna egyszerre parkolóhelyet találni a belvárosban. A rendelőben többen ülnek, mint egy júliusi Ryanair-járaton, parkolóhelyet találni pedig lassan nagyobb sikerélmény, mint lakást örökölni a belvárosban.

Ilyenkor kerül elő mindig ugyanaz a mondat:

– Túl sokan költöztek ide.

Csakhogy a történet ott válik igazán magyarrá, amikor megpróbáljuk eldönteni, tulajdonképpen ki miatt lett ilyen Sopron.

Mert miközben a város panaszkodik az újonnan érkezőkre, hajnalban ezrek indulnak Ausztria felé dolgozni. Teljesen érthető módon. Nehéz versenyezni azzal, amikor ugyanazért a munkáért a határ túloldalán háromszor annyi pénzt adnak. Az osztrák fizetés és a magyar hiteltörlesztő kapcsolata ma stabilabb, mint a legtöbb házasságé. Közben kialakult valami egészen sajátos társadalmi elegy is. Sopron ma már tele van vegyes házasságokkal.

Amíg a helyi munkaerő jelentős része Burgenlandban dolgozik, valakinek itthon is működtetnie kell az életet.

Valakinek ki kell nyitnia a boltot.
Le kell főznie a kávét.
Hajat kell vágnia.
Pizzát kell sütnie.
És mosolyognia kell akkor is, amikor a vendég ötödször kérdezi meg, hogy „nincs véletlenül valami akció?”

Így érkeztek egyre többen az ország különböző pontjairól. Nem azért, mert gyerekkori álmuk volt soproni albérletet fizetni olyan árakon, mintha minimum a bécsi operára nézne az erkély. Hanem mert itt még maradt valamennyi esély egy kiszámíthatóbb életre.

És az igazság az, hogy sokszor ugyanaz a soproni panaszkodik a beköltözőkre, aki délután elégedetten ül be ahhoz a fodrászhoz, aki Debrecenből érkezett, este pedig annál a futárnál veszi át a vacsorát, aki korábban Békéscsabán dolgozott.

Mert ma már lassan mindenki „valahonnan jött”. A régi soproni családok jelentős része is érkezett valamikor. Csak száz éve még nem létezett Facebook-kommentszekció, ahol valaki odaírhatta volna:

– Jó-jó, de minek kellett ideköltözni?

Persze a problémák valósak. A város infrastruktúrája egyszerűen nem ekkora népességre készült. Kevés a parkoló, kevés az orvos, a türelemből pedig nagyjából országos hiány van.

De a történet mégsem fekete-fehér.

Mert akik ideköltöztek, többnyire nem kalandot kerestek. Hanem normális életet. Biztonságot. Olyan fizetést, amely mellett nem a hónap közepén kezdődik a számológépes matekozás. Gyereket nevelni, félretenni valamennyit, és néha eljutni nyaralni anélkül, hogy utána két hónapig párizsin éljen a család.

Közben Sopron lassan olyan lett, mint egy régóta együtt élő házaspár. Folyamatosan veszekszik saját magával, de valójában már régen nem tudna működni a másik nélkül.

Mert hiába morgolódik a helyi lakos, amikor reggel beül a fodrász székébe, délben megeszi az ebédet az étteremben, este pedig még beugrik a boltba, valójában egy fél ország dolgozik körülötte.

És talán éppen ettől lett Sopron az, ami ma.

Kicsit zsúfolt.
Kicsit ideges.
Néha teljesen őrült.

De közben nagyon is él.